A kilencvenes évek végének amerikai részvényárairól köztudott, hogy több árazási mutató szerint eszméletlen magasak voltak. Az árfolyam/nyereség hányados (azaz a price-to-earnings ratio, P/E), az árfolyam/könyv szerinti érték hányados (price-to-book value ratio, P/B) galaktikus értékei azóta sem köszöntöttek vissza, legalábbis a nagy kapitalizációjú indexek esetében nem.
Ugyanakkor más árazási mutatók és más indexuniverzum alapján inkább a mostani árszintek tűnnek meredeknek. Ha a P/E vagy a P/B mellett a szintén gyakran használt EV/EBITDA mértéket nézzük, akkor van min elgondolkozni. A mutató kicsit máshogyan fogja meg a cégértéket, és bizonyos szempontból stabilabb, számvitelileg kicsit kevésbé manipulálható képet kapunk arról, hogy mennyi az annyi.
A számláló az ún. Enterprise Value, ami a cég részvényeinek és árfolyamának szorzata (tehát a piaci kapitalizáció) plusz a cég adósságállománya, mínusz a cég készpénzállománya és vevői követelései. (Ezen kívül van pár kisebb korrekciós tényező, de ezek a lényegi elemek.) Az enterprise value azt mutatja meg, hogy ha valaki cakkpakk megvenné a céget, mekkora terhet venne magára azzal, hogy kifizeti a részvények piaci értékét, átvállalja az adósságait, de közben zsebreteszi a kasszában levő casht. Az EV kezeli azt a helyzetet, amikor egy vállalat például úgy javítja a részvényarányos megtérülését, hogy eladósodik, amivel ugye a vállalat pénzügyi stabilitását is csökkenti valamivel.
A nevező a Earnings Before Interest, Taxes, Depreciation and Amortization kezdőbetűiből adódik. A folyamatos működésből adódó rendszeres nyereségen alapul, amit kikorrigálunk a kamatfizetésekkel, a kifizetett adókkal, valamint az eszközállomány fizikai és szellemi leharcolásaként elszámolt amortizációs költséggel. Ez kvázi az a nyereség, amit a cég kp-ban meg tud termelni. Mind az EV-re, mind az EBITDA-ra igaz, hogy bár a számvilteli varázslatoknak nem tud ellenállni, kicsit megbízhatóbb, mint mondjuk az adózás utáni nyereség, ami abban a formában igazából csak papíron létezik. (Az amortizációs költség például adott évben nem jelent tényleges kiadást, hanem azt jelképezi, ahogy a korábbi beruházások szépen beleadják az értéküket a termelésbe.) A kettő hányadosa (az EV/EBITDA ) azt mutatja, hány évnyi cash flow-bol lehet a céget megvenni és adóssággal együtt kifizetni.
Így nézve a 2000-es csúcsok még csúcsoknak sem tűnnek. A nagy tőkeértékű vállalatokat felsorakoztató S&P 500 index esetében még igen, de a mostani árszint sem mondható alacsonynak, sőt. Ami viszont a piac többi részét illeti, a közepes tőkeértékű S&P Midcap 400 Indexet vagy a S&P Smallcap 600 Indexet, ott 2000. márciusa botrányosan olcsónak látszik.
Az amerikai részvénypiac értéke EV/EBITDA-alapon tőkeérték szerinti bontásban
Így mérve az igazi nagyágyúk majdnem olyan árakon forognak, mint 2000-ben, a közepes és kis cégek pedig nagyjából 50 százalékkal drágábbak. mint akkor voltak. Ha az amerikai növekedés kérdőjelei felkiáltójelekké válnának, akkor ez a piaci szegmens igen komoly gyomrosokat tudna kapni, mivel csak a cash flow-termelő képesség komoly növekedése esetén lehet ezt az árszintet igazolni, márpedig recesszióban ez ritkán fordul elő. Ezen szerencsétlen esetben utólag simán lebuborékozná mindenki ezt az időszakot is.
Forrás: Bloomberg
