A bérek Amerikában a válság óta a legnagyobb növekedést mutatják: az órabérek éves szinten 2,5 százalékkal növekedtek, ami hosszabb visszatekintésben azért nem mondható magasnak. A bérek emelkedését visszafogja a kedvező (vagy kedvezőtlen, ahogy nézzük) összetétel hatás, nevezetesen az, hogy a létszám eltolódott az alacsonyabb órabérű munkavállalók felé, ami így lefelé húzza a bérinflációs számokat. Ha nem az átlagot, hanem a medián értéken nézzük, illetve az összetételhatást kiszűrjük, akkor némileg más a kép. Az Atlanta Fed ún. „wage tracker index”-e már 3,4 százalékos növekedést mutat, ráadásul a lendület folyamatosan egyre nagyobb. Sokan azt mondják, hogy ez előre vetíti az élelmiszerek és energiaárak nélkül számolt infláció (a maginfláció) emelkedését, tehát jó lesz vigyázni. A Fed ez utóbbival kapcsolatban nem a fogyasztói árindexre, hanem egy némileg más súlyozással számolt ún. personal consumption expenditure (PCE) árindex maginflációs, tehát szintét kaja, benya és fűtőanyag nélkül számolt változatára fókuszál, ami momentán 1,6 százalékos éves emelkedést mutat.
A bérek és és a fogyasztói árak változása az USÁ-ban 1980 óta
A szaggatott zöld vonal az elvi kétszázalékos szint (ami igazából sehol nincs leírva, mint cél, de elfogadott határértéknek számít), a zöld folytonos pedig a core PCE. Az 1995-öt követő periódusban az infláció szépen besimult a 2 százalék körül részbe, pedig akkor a bérek másfél százalékkal nőttek gyorsabban, mint most. Ez annyit jelent, hogy az infláció minden bizonnyal ennél magasabb béreket, ennél feszítettebb munkaerőpiacot is el tud viselni anélkül, hogy jelentősen megemelkedne.
Érdekes, hogy a bérdinamika mennyire stabil, milyen szűk sávokban mozog évtizedes távlatokban. Ez minden bizonnyal azért van, mert az alkalmazotti létszám változtatásával a vállalkozások igen rugalmasan tudják kezelni munkaerőköltségeiket. Ezt szemlélteti a következő ábra, mely az órabérek és a gazdaságban ledolgozott összes munkaóra változásának szorzatát mutatja. A legutóbbi (2015. negyedik negyedéves) adat szerint a bérköltségek így számolt éves növekedése 4 százalék, ami nagyjából annyi, mint az elmúlt húsz alacsony inflációs év átlagos értéke, mely tartalmazza az igen extrém 2009-es visszaesést is.
A ledolgozott munkaórákból és az átlagos órabérből számolt éves bérköltség-változás 1980. óta
Ez alapján a monetáris politika maximum a kamatszint „normalizálására” törekedhet, de nem várható semmi agresszió, mivel inflációs veszély, legalábbis béroldalról, egyelőre nem látszik.
Forrás: Bloomberg, FRED, Aegon
