Tegnapelőtt már beharangoztam, hogy miért nem fogja beváltani Donald Trump azt az ígéretét, hogy visszaviszi a munkahelyeket az USÁ-ba, még akkor sem, ha véletlenül komolyan gondolta, amit mondott. (Ennek a lehetőségét se zárjuk ki.) Az elemzés kiindulási pontja első látásra messze van, a legutóbbi termelékenységi adattal mókoltam egy kicsit. A termelékenységet úgy értelmezzük, hogy a gazdaságban mennyivel nőtt az egy munkaóra alatt előállított áruk és szolgáltatások mennyisége. Munkaórán természetesen a mindenki által ledolgozott összes órát értjük, tehát ha 150 millió ember évi 250 munkanapon keresztül napi 8 órát dolgozik, akkor az egy év alatt 300 milliárd munkaóra. A munkaórák számát több dolgozóval és hosszabb munkahéttel tudjuk növelni, és mivel ez utóbbinak nyilvánvaló korlátai vannak, hosszú távon a több munkaóra = több dolgozó összefüggés érvényesül. A termelékenység mérése a közszolgáltatások terén nehezen értelmezhető, ezért mindezt az üzleti szektorra nézzük.
A termelékenységet Amerikában negyedévente mérik, de ezen a távon igen ingadozó az adat, ezért érdemes egy hosszabb távú átlagot is nézni. Legjobb lenne a konjunktúraciklusonként átlagolni, de ezek hossza igen változó, a bejegyzés pedig nem az ökonometriai elemzések igényességével készül, így 10 éves visszatekintés pont jó lesz. Ezt legalább én is megértem.
A termelékenység alakulása az USA-ban évente, illetve 10 évre éves átlagban
Az ábra szerint a termelékenység igen rosszul áll, a háború óta egyszer volt csak ilyen alacsony az egy munkaórára jutó termelés hosszú távú, trendszerű növekedése. Ez mindenféle vészharangokat is kongat, mivel — elvileg —a termelékenység alacsony növekedése mellett az esetleges többletkeresletet csak az árfeszültségek növekedésével (a szűkös erőforrások árának emelkedésével) tudja a gazdaság kielégíteni. A termelékenység gyatra javulása tehát az infláció szellemét engedi ki a palackból. (Elég rossz metafora, de nem jutott jobb eszembe.)
Nézzük viszont az adat két összetevőjét is! A termelékenység 10 év alatt éves átlagban alig 1,1 százalékkal javult úgy, hogy az üzleti szektor kibocsátása reálértékben kevesebb, mint 1,5 százalékos átlagos növekedést mutatott, a munkaórák 0,3 százalékos, tehát gyakorlatilag elhanyagolható emelkedése mellett. E két számban a válság visszaesése is benne van, ezért csak másfél százalékos a kibocsátás (azaz a GDP) emelkedése, de ugyanez köszön vissza a munkaórákban is. Az ábrát lehet úgy értelmezni, hogy a válság valamit elrontott, és most produktivitási problémák vannak, annak minden következményével együtt.
A kibocsátás, a munkaórák, és a termelékenység 10 éves gördülő alakulása az USA-ban éves átlagban
Egy dolog a fenti érveléssel nem stimmel. Inflációnak nyoma sincs. Pedig vollgázzal működik a globális pénznyomda.
Nézzük ugyanezt kicsit máshogy! A következő ábra a kibocsátást a munkaórák függvényében ábrázolja XY-grafikonon. És itt van a lényeg.
A kibocsátás változása a ledolgozott munkaórák függvényében
Mindkét változó esetében 2009. a referenciaév, ezt tekintve 100 egységnek nézzük, mennyi az annyi. A modell a 20. században egyszerű, mint a faék: minél többet dolgozunk a gépek mellett, annál nagyobb a termelés. Ahogy az egyenlet mutatja, 1 egységgel több munka 50 éves átlagban 1,14 egységgel több termelést hozott.
A 21. században viszont valami a feje tetejére állt. 1999. végéhez képest a kibocsátás majdnem 40 százalékkal nőtt, a munkaórák mennyisége viszont alig hárommal! Tizenöt éve nincs szükségünk több emberre a több termeléshez! Az informatikai forradalom, a robotika szépen elvisz minden munkahelyet, és egyre kevesebb szükség van ránk. Pl. pár év, és az önjáró autó csak jogi probléma lesz, feleslegessé téve a kamionsofőröket, a buszvezetőket, stb. És ez csak egy terület. Egy antiglobalista balos közgazdász a múltkor azt mondta nekem, hogy ez is azt mutatja, hogy kiszervezték a munkahelyeket az USA-ból, ezért nincs szükség emberre. Az ábra azonban nem erről szól, mert a függőleges tengelyen az amerikai, és nem a kínai termelés van. Azt bizonnyal úgy állították elő Amerikában, hogy az X-tengellyel gazdálkodtak ugyanott. Brutál.
Mi a következmény? Először is, hogy nincs infláció. Az egyik legfontosabb input az ember, és ha nincs rá szükség, nem lesz bérnyomás, így infláció sem. A másik, hogy minden addicionális termelési hozadék jövedelme a tőketulajdonosokhoz kerül, hiszen a technológia maga is tőke. A jövedelemegyenlőtlenségek így csak tovább fognak növekedni. A harmadik, hogy az új fejlesztések egyre kevésbé a beépített vasról, és egyre inkább a szoftverről, tudásról szólnak, relatíve kicsi lesz a beruházások pénzügyi finanszírozási igénye, így az egyensúlyi kamatszint is. Sorry, de nem lesznek lényegesen magasabbak a fejlett kamatok. Ezzel kell együtt élnünk. A negyedik, hogy aki munkavállalóként akar boldogulni, az csak akkor jut értelmes jövedelmet biztosító munkához, ha ebben a high tech világban újat tud mutatni, ha hozzá tud járulni a fejlesztéshez. Ha még nem állsz nyugdíj előtt, tanulj számtechet meg matekot! Legyél projektben való részvételre alkalmas! Legyél nyitott az innovációra és a tanulásra! Ha már vannak gyerekeid, fektesd rá őket a matekra és a számítástechnikára, és persze az angol legyen a második anyanyelvük! Ne zárd el előlük a laptopodat, hanem használd ki a természetes érdeklődésüket a kütyük és berendezések iránt! (Ezek persze defaultban fiús dolgok, de a lányokkal is ugyanez a feladat.) Ha nem tanulnak 21. századot, a jövőjük mehet is a levesbe. És mivel a nyugdíjrendszer a rossz demográfia miatt 20-40 év múlva sokkal kevesebbet ad, a Te öregkorod is óriási zívás lesz, mivel a gyerekeid nem tudnak majd alád nyúlni.
Aki tehát Amerikában, vagy éppen Angliában azért sír, mert húsz éve bezárt a gyár, és nincs munkahelye, teljes joggal teszi. A baj az, hogy ez nem is jön vissza. Ha az industrial Midwestre vissza is hozzák a gyárakat, ott nem lesz annyi munka, mint korábban. Donald Trump, vagy bárki más, aki erről álmodik, csak magát csapja be, nem csak Amerikában, Magyarországon is. Meg másokat is. Ez egy új világ.
Forrás: Bloomberg, Aegon
Megjegyzés: Lehet, hogy a termelékenység amúgy rosszul van mérve, mivel a GDP-adatok nem tudjuk rendesen korrigálni a technológiai és minőségváltozásokkal. Erről ír a Google vezető közgazdásza is ennek a cikknek a második felében.
