Elemzésünk első részében bemutattuk a profi labdarúgásban rejlő gazdasági lehetőségeket és az európai futballpiacot meghatározó trendeket. A második rész bemutatja a két legnagyobb európai futballpiac között megmutatkozó különbségeket, amelyek hosszabb távon a német csapatok felé billenthetik el a mérleg súlyát, így a befektetési szempontból releváns klubokat is itt érdemes keresnünk.
Német futballpiac: példakép a többieknek
Annak ellenére, hogy a legjelentősebb, vagyis a „Big Five” bajnokságok közül é
vről évre messze az angol Premier League-ben szereplő csapatok generálják a legtöbb bevételt, mégsem itt, hanem a német Bundesliga-ban szereplő klubok termelik a legtöbb profitot. Az öt legjelentősebb európai bajnokságból (a 2007/2008-as idénytől kezdve) már operatív szinten is csak ez a kettő volt képes nyereséges lenni, de még szignifikánsabb a különbség, ha az adózás előtti aggregált számokat vesszük alapul (2010/2011): a németek 52,5 millió eurós profitjával szemben a szigetországiak 380 millió fontos vesztesége áll. Mi áll mindezek mögött?
Az angol klubok jelentős veszteségét döntő mértékben az elemzésünk első részében leírt piactorzító működés okozza. A l’art pour l’art csapatok felelőtlen költekezése olyannyira felhajtja a labdarúgók transzferdíjait és fizetését, hogy az az egész angol futballpiac működésére és az elérhető profitokra rányomja a bélyegét, ráadásul rendszerint megszerzik a hazai bajnokságban a Bajnokok Ligája indulást biztosító (extra bevételeket hozó) helyezéseket, ami tovább rontja a többi klub lehetőségeit. Mindez odáig fajult, hogy a Premier League-ben 2010/2011-ben a megtermelt összes bevételből már több, mint 70% a játékosok fizetésére ment el, így a liga által generált kiemelkedő bevételek elsősorban a játékosokat gazdagítják, nem pedig a tulajdonosokat.
Ezzel szemben egészen más viszonyok uralkodnak a német futballpiacon, hiszen a szabályozó kiemelt figyelemmel követi a csapatok jövedelmezőségét. Egyrészről jogilag korlátozva van a klubokban a befolyásszerzés, ezzel védvén a hazai iparágat az Angliában tapasztaltaktól. Másrészről itt (a jövőben figyelendő) UEFA Financial Fair Play szabályainál lényegesen szigorúbb előírások vonatkoznak a klubok gazdálkodására, melyek nem teszik lehetővé, hogy a csapatok tartósan többet költsenek a bevételeiknél. (Dőltbetűs írásunk ennek fontosságára hívja fel a figyelmet.) Ebből kifolyólag Németországban a verseny erős, de egészséges keretek között zajlik. A klubok a csillagászati összegű átigazolások helyett előtérbe helyezik a tehetséggondozást: az akadémiákon évente mintegy 100 millió eurót költenek az utánpótlásnevelésre. Ez növeli a német foci versenyképességét, persze közben nem megfeledkezvén az üzletről sem, hiszen az itt neveltek közül a legjobbakat hatalmas nyereséggel lehet eladni (gondoljunk itt például Özil, Khedira vagy éppen Boateng esetére).
Mindehhez jön hozzá, hogy az alapvető adottságok is igencsak kedvezőek: Németország Európa egyik legnagyobb piaca, a lakosság nagy lélekszámával (82millió fő), magas szórakozásra fordítható jövedelmével (1 főre jutó GDP 30.300 euró) és a világ egyik legalacsonyabb finanszírozási környezetével ideális lehetőséget teremt a futballvállalatok számára. A gazdasági, társadalmi, demográfiai folyamatok, a hagyományok, a válogatott eredményes szereplése és a 2006-os német rendezésű világbajnokság óta el nem múló futballőrület mind egy magas futballkultúra alapkövei. Ezt erősíti fel a kedvező gazdaságpolitika is: a 2006-os labdarúgó világbajnokságra 1,4 milliárd eurót fektettek be (részben állami pénzekből) a stadionok és a kiszolgáló infrastruktúra fejlesztésébe, ami lehetővé tette, hogy több néző kövesse figyelemmel a helyszínen a mérkőzéseket és növelje a csapatok meccsnapi bevételeit is. Javarészt ennek köszönhető, hogy átlagosan Németországban találhatóak a legnagyobb méretű stadionok, ami nagyon kedvező kihasználtsági mutatókkal párosul: az angol élvonal után a második legjobb. Mindezek eredőjeként a német első osztályú csapatok rendelkeznek az egész világban a legmagasabb átlagos nézőszámmal: a 2011/2012-es szezonban meccsenként 45.116 néző látogatott el a stadionokba. A sportág népszerűsége pedig évről évre csúcsokat dönt: nem csak a helyszíni, de a meccsek televíziós nézettsége is folyamatosan nő (ez utóbbi elérte a hazai piacon a meccsnaponkénti 18 millió nézőt, 4,2%-kal meghaladván a korábbi szezon értékeit).
Ami a ligaszintű bevételeket illeti: a főbb tételek egészségesen oszlanak el a meccsnapi, a közvetítési jogok értékesítéséből és a szponzoroktól származó bevételek között, nincs egy pillértől való túlzott függőség. Németországban a többi nagy bajnoksághoz képest egyedül a TV bevételek maradnak alul, ezt azonban kompenzálni tudja az európai szinten is kiemelkedő szponzoráció. Mi több, komoly előrelépés történt az előbbiben is: a SKY csoporttal kötött új szerződés értelmében a 2013/2014-es idénytől közel 50%-kal fog emelkedni a Bundesliga közvetítési jogainak értékesítéséből származó bevétel, ami tovább fogja fokozni a német csapatok versenyképességét.
A kiadások között a legjelentősebb tétel természetesen itt is a játékosok fizetése, azonban míg Európában átlagosan az összes költség 64%-kát fordították a labdarúgók bérezésére, addig Németországban az elmúlt idényben ez az érték nem haladta meg a 40%-ot sem. Mindez visszaköszön a klubok eladósodottságában is: a La Liga csapatainak adóssága átlagosan az egy éves teljes bevételükhöz viszonyítva 246%, a Serie A-ban 156%, a Premier League-ban 129%, míg A Bundesligában 39,8%. Mindezek mellett hűen tükrözi a német csapatok erősségét az is, hogy az elért eredmények alapján a 2011/2012-es szezontól már négy német csapat vehet részt a Bajnok Ligájában (a korábbi három helyett), ami tovább fogja növelni a bevételeket és a csapatok nemzetközi népszerűségét is.
Összességében elmondható, hogy a német futballpiac szabályozása kedvező, megköveteli a csapatok racionális költséggazdálkodását, előtérbe helyezi a jövedelmezőséget és a hosszú távú fenntarthatóságot. A szigorú előírások ellenére a klubok versenyképessége egyre fokozódik. Mindez a sportág hihetetlen népszerűségével párosul, ami lehetővé teszi, hogy a futballvállalatokon keresztül egyre több, gazdaságilag értékes, potenciális fogyasztót érhessenek el a különböző vállalati ügyfelek. Mindezek alapján a német futballpiac komoly növekedési potenciállal rendelkezik, így a csapatok szponzor-, média- és televíziós közvetítési jogokért kapott bevételeinek dinamikus emelkedése várható.
Kerülni kell a külső befektetőket?
Sokaknak eszünkbe juthat a magyar futballpiac helyzete, ahol a szurkolók évek óta külföldi befektetőktől várják a klub anyagi helyzetének a rendezését és a sportsikerek visszatérését. Első hallásra így ellentmondásosnak is tűnhet, hogy miért lehet kedvező a német futballpiac konzervatívnak tűnő szabályozása. Nézzük meg közelebbről!
Németországban az 50+1 néven elhíresült szabályozás azt mondja ki, hogy a klubokat legalább 51%-ban az egyesületi tagoknak kell birtokolnia. Ez azt jelenti, hogy – bár kisebbségi részesedéssel be lehet fektetni – a klubok irányítását nem tudja külső szereplő átvenni. Még erősebben védi a törvény a tőzsdére vezetett futballvállalatot: speciális társasági forma révén a részvények birtokosainak nem lesznek kontrol jogai a cég felett.
Ezen túl az élvonalbeli csapatoknak minden évben licenszet kell szerezniük a Bundesligaban való indulásra, melynek során a szövetség meghatározza a klubok maximális adósságát, maximális bérekre fordítható kiadásait és a bevételek/kiadások egyensúlyba hozását követeli meg. Amennyiben ezeknek nem tud megfelelni a klub, – bár a sporteredmények alapján jogosult lenne – meg is vonhatják tőle az élvonalból való indulás jogát.
Persze sokan megkérdőjelezik a drákói szabályok létjogosultságát, mégis elég csak a britek példáját szemügyre vennünk. Annak ellenére, hogy a Csatorna másik oldalán van a világ legnagyobb figyelemmel követett labdarúgó bajnoksága mégsem tud ligaszinten nyereséges lenni. Elég volt pár megalomán multimilliárdos, akik megvásároltak patinás klubokat, majd mérhetetlen befektetéseikkel eltüntették a klubok tulajdonosai számára elérhető profitot. A transzferpiacon és a fizetések terén felfújt lufi hatására –a legtöbb ember számára elképzelhetetlen összegek – vándorolnak a labdarúgók zsebébe. Jól látható, hogy hosszú távon függővé, fenntarthatatlanná válik a rendszer.
Ráadásul rendszerszintű kockázatokat is magában hordoz. Egyre több csapat nem tudja kigazdálkodni az elvárt eredményekhez nélkülözhetetlennek vélt labdarúgók béreit, így veszteségessé válik, ugyanakkor ha eladná őket és a sporteredmények esnének vissza, szintén könnyen erre a sorsra juthat. Nincsenek persze biztonságban a multimilliárdos tulajdonossal rendelkező csapatok sem: elég csak a spanyol Málaga esetére gondolni. 2010 júniusában Sheikh Abdulla bin Nassar Al-Thani sejk vette meg a klubot, majd irracionális bevásárlást tartva várta a sportsikerek bekövetkeztét, közben a folyamatos tőkeinjekcióitól függővé téve a klubot. Idővel aztán valószínűleg elvesztette az érdeklődését a klub iránt, így az elmaradozó pénzek hatására egyre nagyobb bajba került a klub: nem tudta kifizetni a labdarúgók fizetését.
A német szabályozás hasonlóságot mutat az amerikai major ligák szelleméhez: a kimenet bizonytalanságát és az iparágszintű bevételek maximalizálását tűzi ki célul, amely egészséges környezetet teremt az amúgy is kedvező adottságokkal rendelkező piacon.
Linkek, érdekességek, felhasznált források:
