Az utóbbi egy-két évben sorra jöttek híradások arról, hogy bizonyos szakmákban, tevékenységi körökben nincs megfelelő mennyiségű munkaerő. Először a balatoni vendéglátósok sírdogáltak, most pedig az építőiparból jönnek ezzel kapcsolatban hírek. Mivel a bérek szezonálisan ingadoznak, csináltam egy ennek hatását kikorrigáló igazított idősort, amin jól látszik a nominális bérek sok éven keresztül emelkedő trendje. Az is látszik, hogy a trendhez képest azért ordenáré módon még nem szálltak el.
A versenyszféra bruttó bérei szezonálisan igazítva
Azért a bruttó béreket hoztam, mert ez a nem állami szektor számra a költségtényező. (Illetve a bérek és a járulékok, de ez utóbbit most nagyjából fixnek tekintve kihagyom az elemzésből.) Az éves növekedést tekintve látjuk, hogy a bérnövekedés bizony begyorsult, nem csak abszolút értékben, de az inflációhoz viszonyítva is. Az ábra a bérek éves növekedését, valamint az élelmiszerek és energiaárak hatásától megtisztított infláció, az ún. maginfláció alakulását mutatja. (Azért a maginflációt, mert a gazdaság belső folyamataihoz szorosan nem kötődő élelmiszerárak és energiaárak változása csak torzítja a valós inflációs folyamatról alkotott képet — még ha a végső vásárlőerő szempontjából egyébként fontosak is ezek a tételek.)
A versenyszféra bruttó béreinek éves változása és a maginfláció
A bérek és az infláció között utoljára a válságot megelőzően volt ilyen mértékű különbség, akkor, amikor az inflációs cél teljesülésével is voltak problémák.
A bérnövekedés nem véletlen, hiszen látható, hogy a versenyszférában alkalmazott létszám is emelkedik. 15 éves nem volt ilyen munkaerőpiaci konjunktúra, nem csoda, ha sokan ennek az inflációs következményei miatt aggódnak.
A versenyszférában foglalkoztatottak éves növekedése
A bértömeg, mint költségtényező e két változónak az összege: mennyivel növekszik a egy átlagos munkavállaló bére, és mennyivel növekszik a létszáma azoknak, akinek ezt a magasabb bért kifizetjük. A kettő növekedésének a szorzata az a teljes bérköltség (azaz bértömeg), amit a vállalati szektor kénytelen kifizetni. Ahogy az alábbi ábra mutatja, ez is magasan van, még ha korábban voltunk is ezen a szinten — egy magasabb inflációs ráta mellett.
A versenyszférában kifizetett bruttó bértömeg éves változása
A bérek két csatornán át hatnak az inflációra. A versenyszférában, ahol a nem szabályozott, piaci árak alakulnak ki (mondjuk a kenyér vagy az autószerelés ára), a bérek költséget jelentenek, tehát erről az oldalról „tolják fel” az inflációt. A másik csatorna a keresleti húzóerő, amit a teljes nemzetgazdaságban (versenyszféra + állami szféra) kifizetett és kézhez kapott nettó bérek testesítenek meg. Ennek változását az összes alkalmazottra (állami + versenyszféra) és a nettó bérekre kell nézni, hogy egy olyan bértömeget kapjunk, ami növeli a keresletet, és így inflatorikus hatású lehet.
Az összes munkavállaló számára kifizetett nettó bértömeg éves változása
Itt is közel tizenöt éves csúcson vagyunk, mindössze a Medgyessy-kormány jól sikerült száznapos programja tudta ezt überelni a költségvetési szférában kifizetett bérek drasztikus emelésén keresztül.
Ha mindezt így nézzük, a kép tényleg kicsit ijesztő. De az infláció folyamatát, mint ahogy az a válság óta kiderült, nem értjük annyira, mint ahogy korábban gondoltuk, hogy értjük. A válságban, majd az azt követő öt évben (!) a magyarországi belső kereslet (fogyasztás + beruházás) folyamatosan csökkent, és a piac által generált inflációs komponens gyakorlatilag eltűnt. Kérdés, hogy ez a megváltozott árazási rezsim vissza tud-e térni ahhoz a modellhez, ami rá 2008 előtt volt jellemző.
A másik szempont, hogy a megnövekedett bérköltség önmagában csak akkor inflációs „tolóerő”, ha a vállalatok árbevétele ennél kisebb ütemben növekszik. Erről egyelőre nincsen pontos információ, annyit tudunk, hogy a vállalati szektor bruttó kibocsátása („árbevétele”) 2014-ben 6,9, 2015-ben 4,8 százalékkal emelkedett. Ez nem valami rettenetesen nagy, de csak minimálisan maradt el a bértömeg növekedési ütemétől. Nagy kérdés, hogy ebben mi lesz a viszony. Az várható, hogy a magas egyszámjegyű bérköltség-emelkedést az árbevétel nem fogja teljesen kompenzálni, de egy részéért azért kárpótol majd.
A magasabb bérkiáramlás által képviselt „húzóerő”, azaz a keresleti hatás, onnan fakad, hogy az emberek több pénzzel a zsebükben alkalmasint többet is költenek, kivéve azt a mennyiséget, amit inkább megtakarítanak. Annak ellenére, hogy a többletjövedelemből bőven ment hiteltörlesztésre is, a lakossági fogyasztás növekedése 2003 óta nem látott sebességre kapcsolt, és mostanra a vásárolt fogyasztás reálértéken 5 százalékkal növekszik. Érdekes, hogy emellett még mindig csak nulla százalékos inflációról tudunk beszélni.
A lakossági fogyasztás éves változása reálértéken
Miért van ez az ellentmondás? Talán azért, mer a teljes hazai össztermékhez képest a lakossági fogyasztás így is húszéves mélyponton van. Akárhogy is nézzük, a fogyasztás szintje így is rendkívül alacsony, ami így sem az árszínvonalra, sem pedig a külső egyensúlyra nem nehezedik rá túlzottan.
A lakossági fogyasztás a bruttó hazai össztermék arányában
Ez utóbbi is fontos: nem csak az itthon előállított javakat fogyasztunk, hanem sok importárut is. A jövedelem növekedése esetén az alapvető, ún. nem ciklikus fogyasztási javak kereslete, mint például az élelmiszer, kevésbé nő az olyan ciklikus javakhoz és szolgáltatásokhoz képest, mint a tartós fogyasztási cikkek, vagy éppen a külföldi utazás. Ezek éppen azért ciklikusak, mert konjunktúrájuk a lakossági jövedelem függvényében, annak ciklusával változik: ha van pénz, többet veszünk belőlük, ha nincs, kevesebbet. Enni akkor is kell, ha a jövedelem stagnál vagy visszaesik, de lakásfelújítás vagy új tévé vásárlása nélkül évekig elvagyunk. Ha viszont megy a szekér, jöhet az új tévé, rá pedig az xbox. Ebben a ciklikus csoportban igen nagy az importált elemek aránya: a tartós fogyasztási cikkek jó részét importból fedezzük, az itthon gyártott termékekben is sok importált alkatrész van. Így ha a kereslet továbbra is emelkedni fog, akkor ennek egy része nem az árszínvonalat fogja emelni, hanem a külkereskedelmi egyenleget rontani. Ez egyébként pontosan azoknak a kis nyitott gazdaságoknak a sajátja, amelyekhez Magyarország is tartozik.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a munkaerőpiac jelenlegi folyamatai valóban arról tanúskodnak, hogy vannak bizonyos feszültségek, amelyek miatt a bérek, és akár a foglalkoztatás további emelkedésére lehet számítani. A bértömeg növekedése történelmi visszatekintésben is magas, de ennek a gyorsulása eddig nem okozta az infláció érezhető emelkedését. Lehetséges, hogy ebben lesz majd valami változás, de ennek egyelőre nem látjuk jelét. Ha lesz is ilyen hatás, azt is fel kell mérni, hogy amennyiben a bérek egy rövid periódusban egy magasabb szintre lépnek, és ott stabilizálódnak, akkor vajon fenntartható-e a magasabb inflációs ráta.
Keresleti oldalon eddig is minden adott volt ahhoz, hogy az infláció emelkedjen, mégsem tette meg. Ha a vásárlőerő még dinamikusabban alakul, az nem egy az egyben hat az inflációra, mert a kereslet egy része inkább az importot fogja növelni és az egyébként történelmi mértékű többletet mutató külkereskedelmi egyenleget fogja rontani.
Az infláció tehát egyelőre inkább lehetőség, és még messze vagyunk attól, hogy komolyan kelljen ellene bárkinek is harcolnia.
Forrás: KSH, Aegon
