A szabad kereskedelem visszaszorításának amerikai igénye nem meglepő módon devizaháborús retorikával is párosul. Ennek szellemében esett neki Trump Németországnak, azzal vádolva a németeket, hogy a túl gyenge eurót használja exportjának és konjunktúrájának növelésére. Első hallásra érdekes, hogy az európai közös deviza miatt egy országot vádolnak, hiszen Spanyolország vagy Franciaország szintén eurót használ. A közös devizaövezetben viszont minden ország számára mást és mást jelent az euró, így egy országot szekálni miatta elméletileg tényleg lehet. A kérdés, hogy érdemes-e.
Az árfolyamnak nem a nominális értéke a lényeges, hanem az, hogyan viszonyul más gazdasági változókhoz. Egy magas inflációjú esetén például logikus, hogy az árfolyam leértékeléssel követi a belföldi árak változását, mert ha nem ezt tenné, „reálértelemben”, tehát inflációval korrigálva, felértékelődne. Hasonló a helyzet a bérnövekedés esetén is: ha egy országban elszaladtak a bérek, akkor amennyiben az árfolyam erős marad, akkor az ország versenyképessége elvileg — elvileg!!! — romlik, hiszen a nemzetközi piacon magasabb előállítási költségű termékekkel tud megjelenni. Értelemszerűen, ha az árfolyam úgy gyengül, hogy közben a bérek nem változnak, akkor az egy igazi, reálértelemben vett leértékelés.
Hogy a dolog még egy kicsit bonyolultabb legyen, ebből a szempontból nem is igazán a bérszint, hanem a teljes bérköltségnek és a termelésnek a viszonya számít. Ha kicsit nőnek a bérek és létszám is, de a termelés a hatékonyság növekedése miatt még jobban megugrik, akkor a termelésre vetített bérköltségszint még csökken is. Ekkor a deviza felértékelődése sem lehet probléma.
Ha tehát egy árfolyam szintjét nézzük, akkor nem maga a nominális érték változása a fontos, hanem az, hogy az hogyan viszonyul a bérek és a hatékonyság változásához. És mivel e két utóbbi tényező országonként változik, ugyanaz az euró-árfolyam más és más realitásokkal szembesíti a gazdaságokat. Ezt mutatja az alábbi ábra.
Bérekkel és hatékonysággal korrigált árfolyamok négy országban
Az ábra az amerikai, a német, a spanyol és a francia gazdaságok devizaárfolyamait mutatja a bér- és hatékonysági hatásokkal korrigálva. A kiinduló pont 1975 (egészen pontosan 1974 utolsó napja) és az idősor az azóta eltelt időszak átlagához viszonyítja az árfolyamokat. Az ábrán nagyon tanulságos a spanyol árfolyam (világoskék szaggatott vonal, 1998-ig az escudo, onnan az euró alapján számolva): az euróövezeti csatlakozás (1999) utáni felértékelődés annak volt köszönhető, hogy Spanyolországban elszálltak a bérek valamint a foglalkoztatottság, amit nem követett a termelés hasonló mértékű emelkedése. Ennek következményeként az árfolyam nyolc év alatt 20 százalékkal felértékelődött annak ellenére, hogy közben az euró más devizákhoz képest nominálisan igen sokat vesztett értékéből.
Németországban (folytonos fekete vonal) pont ellenkező folyamatok zajlottak le. Az eleve nem gyenge árfolyamot a német újraegyesítés 1990-ben csak még jobban felértékelte (túl magas árfolyamon konvertálták az NDK-márkát), de a Gerhard Schröder alatt meghirdetett Agenda 2000, valamint a Harz-reform 2000 után úgy visszafogta bérdinamikát és növelte meg a vállalati hatékonyságot, hogy az Németország számára a közös valuta szép csendben leértékelődött.
Az Egyesült Államokban (folytonos kék vonal) is szép ingadozásokat hozott az elmúlt negyven év, de figyelemre méltó, hogy két évvel ezelőtt a dollár még a német eurónál is gyengébb szinten volt. Az azóta látható erősödés nem béreknek, hanem magának a nominális dollárárfolyam felértékelődésének volt köszönhető, de ezzel a dollár nagyjából a negyven éves átlagához tért vissza. Kicsit visszatetsző tehát a németeket csesztetni, amikor két évvel ezelőtt Amerika is ugyanezzel volt vádolható.
A helyzet komplexitását jól mutatja, hogy a francia euró nem is olyan gyenge, mint a német, a spanyol pedig most nagyjából ott van, mint a dollár. Az euró Trump által elvárt erősödése tehát ebben a logikában nagyon nem jönne jól Spanyolországnak, mivel a bérszínvonalat és a vállalati hatékonyságot tekintve az árfolyam éppen most van a helyén.
A következő kérdés az, hogy vajon az árfolyam segít-e a külső egyensúly mozgatásában. Bizonyos mértékben igen, és egy extrém le- vagy felértékelésnek van hatása a külső egyensúlyra, de ez nem egy egy az egyben-típusú kapcsolat. Inkább arról van szó, hogy amikor egy árfolyam drasztikusan leértékelődik, akkor azzal árhuzamosan olyan változások mennek végbe az adott országban, amelyek eredőjeként, sokszor nem is az export növelésén, hanem az import visszaesésén keresztül javul a külkereskedelmei szaldó. Ilyenformán az árfolyam külső egyensúlyra való hatása esetleges.
Az Egyesült Államoknál maradva látható, hogy a deviza értékváltozása egyáltalán nem követi a külső egyensúly, jelent esetben a folyó fizetési mérleg egyenlegének az alakulását.
A dollár bérekkel és hatékonysággal korrigált értéke, valamint az amerikai folyó fizetési mérleg egyenlege
Azt gondolhatnánk, hogy amikor az árfolyam gyenge (a kék vonal az ábra alsó részében van), akkor a külső egyensúly inkább jó vagy javul, ellenkező esetben pedig fordítva. Ekkor a két grafikon szinte egymás tükörképeként mozogna. A valóságban azonban ez nem így van: 2000 után például a dollár jelentősen gyengült, a deficit azonban még romlott is. Persze, ez volt az az időszak, amikor az ingatlanpiac és a hozzá kapcsolódó hitelbumm nyomán a belföldi felhasználás megnőtt, amivel a termelés strukturális okok miatt nem tartott lépést, így a többletkereslet többletimportot, az pedig folyó fizetési mérleg-romlást okozott. Az árfolyam tehát önmagában semmire nem volt elég, mert a külső egyensúlyt annyi minden más tényező mozgatja.
Ettől persze ne várjuk, hogy a devizatéma hamar lekerül a napirendről, sőt, minden bizonnyal igen heves viták tárgya lesz. Csak tartsuk észben, hogy amiről szó van, mennyire politikai propaganda, és mennyire megalapozott közgazdasági érvelés.
Forrás: OECD, Bloomberg, Aegon
