Görögország esetleges kilépése az Eurózónából nem gazdasági, hanem politikai, történelmi esemény is lenne, és a végét jelenthetné annak a világrendnek, amiben élünk. Legalábbis a vég kezdetét.
Nem abban az értelemben lenne ez a történelem vége, ahogy Fukuyamát szoktuk — talán pontatlanul — idézni, hanem annak a rendnek felbomlása, de legalábbis alapvető átalakulása kezdődhetne el, ami a második világháborútól egészen máig meghatározza Európát. És mivel Európa minden döcögése ellenére is jelentős gazdasági és politikai egység, ez a rend a világrend szempontjából is fontos. Európa története 1945-ig az egymással háborúzó hatalmi centrumok története volt, középpontjában a Nagy Károly halála után kezdődött, és 1945-ig tartó germán-frank szembenállással. A technológia fejlődése és a nemzetállamok kialakulása ezt a szembenállást csak súlyosbította, ami a második világháború borzalmaiban csúcsosodott ki. Egyelőre.
A kontinentális Európa rendjében meghatározó volt Anglia, amelyik évszázadokon keresztül arra koncentrált, hogy olyan hatalmi egyensúly alakuljon ki, amelyikben a hatalmak első sorban egymás leigázásával vannak elfoglalva, és ne jelentsenek veszélyt a szigetország számára. Anglia (illetve Nagy-Britannia, az Egyesült Királyság, mindegy, melyik entitásként hivatkozunk rá) aztán az első világháborút követően jelentősen veszített erejéből, és kérdés, hogy egymaga mire lett volna képes Hitler ellen, de végül az Egyesült Államok segítségével sikerült békét teremtenie Európában. A béke eredményeként kialakult rendet viszont már nem a britek, hanem az amerikaiak diktálták, és céljuk nem pusztán egy erőegyensúly kialakítása volt, hanem egy olyan közegé, ahol a frankok és a germánok nem akarják egymás és szomszédaik torkát elvágni.
Ez a közeg az európai közösség, vagy nagybetűvel, Európai Közösség, ahol a tagok között megszűnnek a vámhatárok, minimálisra csökkennek, vagy el is tűnik az áruk, szolgáltatások, a munkaerő és a tőke áramlását korlátozó akadályok, és egy sokdimenziós politikai dialógus mentén szervezik közös ügyeiket az európai nemzetek. A biztonság kedvéért az amerikaiak lefegyverezték Németországot, és hogy nehogy valaki hülyeséget csináljon (és hogy a németek ne érezzék, hogy akkor teljesen csupaszon állnak ezeréves ellenségeikkel szemben) csapatokat is állomásoztattak ott. Az elgondolás az volt, hogy a gazdasági integrációból származó jólét elveszi az emberek kedvét a háborúzástól, sőt, ahogy a vállalkozások között elmosódnak a nemzeti határok, esetleg a nemzetek közti különbségek is elmosódnak.
Az Európai Közösség identitását meghatározta a közös civilizáció, a keresztény vallás, a reneszánsz és a felvilágosodás kulturális és politikai öröksége, és az akarat, hogy még egyszer ne pusztítson köztük háború. Minderre csak rásegített a hidegháború, ami azt a közös költségvetési politikát is eredményezte, aminek Európa még mindig rabja, nevezetesen hogy a nemzetek önellátóak legyenek akkor is, ha a Varsói Szerződés a szovjet tengeralattjárókkal meg a szárazföldi csapatokkal blokád alán vonná a kontinenst.
Az európai közösség nem pusztán folyamatos együttműködésre törekedett, hanem arra is, hogy ez az együttműködés egyre szorosabb legyen. Amikor még nem volt szó arról, hogy a hidegháborúnak — abban a formában — vége lesz, elkezdődött a politikai és gazdasági szövetség még szorosabbra húzása azzal, hogy közös európai deviza létrehozásáról is döntés született. Az együttműködés egyre magasabb szintre emelése egyben a rendszer fennmaradásának záloga is. Ha ugyanis az integráció nem mélyül, akkor a természetes folyamat egy idő után a lazítás lesz, ami hosszú távon a közösség széteséséhez is vezet. Ha pedig szétesik, akkor mi a garancia arra, hogy nem térünk vissza a frank-germán háborúzáshoz is?
A Szovjetunió felbomlása után a Varsói Szerződés országainak felvétele kényszerű volt, Európa nem állhat meg a Lajtánál, ha bebocsátásért dörömböl a többi nyugati keresztény ország. Bár ezt az expanziót sem az intézményrendszer, sem a nyugat-európai tudat nem tudta rendesen feldolgozni, mégis természetes folyamatról van szó, az integráció kiterjesztéséről. És mivel az együttműködést mélyíteni kell, különben az egész folyamat megfordul, az euróövezeti tagság kis umbulda kivételével hosszú távon minden új tagra is – papíron – kötelező lett.
De az integráció nem mélyülhet a végtelenségig. Egyszer elmegyünk a falig, kitalálunk valamit, ami nem működik, és akkor ott a veszély, hogy a visszarendeződés megállíthatatlan lesz.
Ez a görög exit fő veszélye. Ha egy Eurózóna-tag valami miatt kilép, vagy kilépésre kényszerül, nem indul-e meg egy olyan folyamat, aminek a végén a német-római császárok, II. Vilmos, a Napkirály vagy Napóleon áll? Megszoktuk a békét, kézenfekvőnek vesszük az európai együttműködést, azt gondoljuk, hogy a mi életünkben a dolgok csak jobbak lesznek, mint ahogy végül a nagyszüleink, szüleink világa is folyamatosan egyre jobb lett, nekünk pedig nagy átlagban jobb, mint nekik volt.
A jólét és kényelem folyamatos emelkedése mögött azonban egy politikai folyamat állt, melynek kulcsa az európai integráció volt. És ez nem csak Görögország kilépése miatt van veszélyben, hanem az európai politikai rendszer szklerózisa miatt is, amire a társadalom, illetve az európai társadalmak az olyan új politikai erők, mint a Sziriza, a Podemos, vagy a Nemzeti Front létrejöttével reagálnak. Ezért nem akarja senki elengedi a görögök kezét, nem azért, mert ártana a pénzügyi stabilitásnak. Görögország igazából sohasem maga miatt volt fontos.
Európa látens politikai válságban van, amin nem segítene a második világháború utáni rend lényegi elemének, az egyre magasabb szintű gazdasági együttműködésnek a kudarca. Ez a görög exit tétje, és nem az, hány forintnyi drachmát kell majd adni egy gyrosért az Akropolisz tövében.
