Először is szeretném leszögezni, hogy nem számítok magas inflációra, a 6 százalék nem előrejelzés, csak egy illusztratív érték. Abban hiszek, hogy a világban strukturálisan alacsony az infláció, és ha valami miatt meg is ugrik, az inkább átmeneti jelenség lesz.
Azt sem árt tisztázni, mi az infláció: az árszínvonal, azaz az árszint emelkedése. A KSH szerint 2010-2015 között az átlagos egy főre jutó éves fogyasztói kosár értéke nagyjából egymillió forint volt. (Ennyit költöttünk fejenként fogyasztási kiadásokra, a legszegényebbektől a leggazdagabbakig. Ez fogyasztás, nincs benne tehát a beruházásra, azaz lakásvásárlásra, építkezésre költött pénz.) Egy éves 5 százalékos infláció azt jelenti, hogy ugyanezekből a szolgáltatásokból ugyanezt a mennyiséget megvenni egy év múlva már egymillió-ötvenezer forintra lenne szükség. Az infláció tehát az árszint változásának sebessége. Nulla százalékos inflációnál az árszint nem változik, ugyanazok a dolgok összesen ugyanannyiba kerülnek.
Az MNB sok más jegybankhoz hasonlóan úgynevezett inflációs célkitűzéses rendszerben működik: a monetáris politika akcióit az a törekvés határozza meg, hogy amennyire erre eszköze van, tartsa az éves árszintnövekedés mértékét nagyjából évi 3 százalék körül. A részletekbe felesleges belemenni, miért ennyi, miért nem 1 vagy 5 százalék, azt érdemes mindössze megjegyezni, hogy nem pont 3-ra lő, hanem a köré húzott ±1 százalékos sávra. Az inflációs cél tehát de facto 2-4 százalék. Ha az MNB előrejelzése szerint az árszint emelkedése várhatóan ennél több lesz, akkor elvileg szigorít (kamatot emel), ha kevesebb, lazít (kamatot csökkent.) Elvileg, persze.
Az inflációs célkitűzéses rendszer a bevezetésekor nekem kifejezetten tetszett, most azonban vannak vele szemben fenntartásaim. Ezek részben azóta kialakult elvi, részben technikai jellegűek, de abból is fakadnak, hogy 10 százalék feletti inflációnál a stabilabb árrendszer elérése tényleg igazán fontos volt, de most, amikor az infláció már nem elsődleges probléma, talán nem kellene fetisizálni ezt a dolgot. Ez azonban a bejegyzés lényegét tekintve nem számít.
A rendszer hiányosságai a válság után jöttek elő világszerte: ekkor ugyanis több éven keresztül a céltól elmaradt, vagy éppen jelentősen elmaradt az infláció, és amikor végre valahára magukhoz tértek a gazdaságok, a mechanizmus egyből jegybanki szigorítás irányába mutatott, jóllehet, sokan nem voltak biztosak abban, hogy a konjunktúra kibírná a kamatemelést.
Ekkor találta ki valami géniusz azt, hogy az infláció, tehát az árszínvonal emelkedése helyett maga az árszínvonal legyen a jegybanki cél. Ha az infláció éveken keresztül elmarad a céltól, akkor addig ne emeljenek kamatot, amíg az árak az elmaradást be nem hozzák: ha mondjuk három százalék helyett két évig nulla százalék volt az infláció, akkor két éven keresztül akkor se legyen kamatemelés, ha az infláció hat százalékra ugrik fel, mert ilyenkor csak „kárpótol” az elmaradt áremelkedéstől. Na ezt hívom fetisizálásnak, de egészen komoly emberek tudtak komoly elemzéseket írni a témában.
A magyar esetben ez az árszint-infláció dolog így néz ki.
A magyar fogyasztói árszint alakulása 2005. elejétől (1990 = 100)
Az ábra az árak szintjét mutatja, 1990-et véve 100-nak. Jól látszik, hogy 2008. második felében a válságban átmenetileg megállt az árszint emelkedése, majd 2009-ben újraindult. Az emelkedés éves mértéke az az infláció, amit a sajtó lehoz, amikor a KSH az adatot a maga teljességében, igen nagy részletezésben publikálja. 2012. tavaszán valami megváltozott, és az árszint változása hirtelen megállt. Azóta az infláció nagyjából nulla százalék.
Itt jön be a képbe az árszínvonal megcélzása, és az az érvelés, hogy hagyni kellene az elmaradt árszínvonal-emelkedés „bepótlását”. A magyar esetben például két éven keresztül évi 7 százalékos infláció kellene ahhoz, hogy az árszint beérje saját magát, hogy kompenzáljon az inflációs cél elmaradásáért. Az MNB, akiről tudjuk, hogy a kamatemelés jobban fáj neki, mint az élve boncolás, simán hivatkozhatna azokra a neves közgazdászokra, akik ezt a baromságot kiengedték a palackból, és 6 százalék esetén is mondhatná, hogy ez így túl alacsony. Hát ezért. (Az “elméleti” árszintet úgy számítottam, hogy 2011. végéből indulva, amikor egész évben folyamatos volt az árszint-növekedés, húztam egy évi 3 százalékkal emelkedő vonalat.)
A tényleges és az „elméleti” fogyasztói árszint alakulása 2005. elejétől
Az MNB monetáris politikája központjában az alacsony kamat és a minél gyengébb árfolyam áll. Ennek több oka van, kezdve az gyenge forint MNB-menedzsment által jótékonynak tartott növekedési hatásaitól a devizatartalékon elnyerhető árfolyamnyereségen át a kormány gazdaságpolitikájának támogatásáig. Ezeken nem akarok most végigmenni, de látni kell, hogy minden abban az irányban áll, hogy az MNB-től túl nagy szigorra ne számítsunk. Egyébként azért sem érdemes, mert nem hiszek a tartósan magas inflációban, és ha két-három éven keresztül az infláció nem nulla százalék lesz, hanem három, akkor sem kell majd a kardunkba dőlnünk.
A nulla százalékos, vagy éppen negatív kamatokat egyébként nem tartom jó ötletnek, függetlenül attól, hogy mennyi az infláció. De ez nem fogja befolyásolni az MNB-t, ők a végsőkig ki fognak tartani. Aztán a nemzetközi környezet függvényében alkalmazkodnak, de csak ha majd tényleg nagyon muszáj lesz.
Forrás: KSH, Aegon
