Az inflációt sokféleképpen lehet mérni, legtöbbször a fogyasztói árindexet használják, de a gyakorlott olvasók tudják, hogy a fogyasztói árindex igen megtévesztő dolog: nem kis súllyal szerepel benne számos olyan tétel is, amelyek alakulása független gazdaságpolitikától és a helyi gazdasági folyamatoktól. Ezek nagy része élelmiszer és energia, mely igen jelentős ingadozásokat tud okozni a statisztikában anélkül, hogy azt komolyan kellene venni. Komikusnak hangzik, de a május-júniusi magyar árindexbe néhány évben jelentősen bekavart az újburgonya, ami évről évre igen jelentős árkülönbséggel és eltérő időzítéssel is bír megjelenni (és bekerülni a havi árfelírásba). Ezért használjuk az energia- és élelmiszeráraktól megtisztított, ún. „maginflációt”, melyben jobban dominálnak azok a tételek, amelyeknek tényleg közük van az inflációs folyamatok szempontjából fontos gazdasági trendekhez. Itt a kép meggyőzőnek látszik: az Euró-övezetben a maginfláció lényegesen az általánosan elfogadott, de nem hivatalos 2 százalékos referenciaérték alatt van és lefele megy, míg Amerikában 2 felett van és felfele megy.
Maginfláció az USA-ban és az Eurózónában
Igen ám, de a két index között van egy jelentős módszertani különbség. Amerikában elszámolnak egy olyan elméleti tételt is kiadásként, ami sok háztartás esetében nem is értelmezhető: ezek a lakbérek, melyek súlyát úgy számolják ki az indexben, mintha minden olyan háztartás, amelyik saját ingatlanában lakik, magának lakbért fizetne. Ez a tétel a magyar fogyasztói árindexben is volt régen („saját tulajdonú lakások”), de mára az indexből szemmel láthatóan kikerült. Ez az ún. „inputed rent” igen magas értéket mutat, és ezt levonva a maginflációból, és összehasonlítva az így módszertanilag közelebb álló eurózónás indexhez már nem is olyan nagy az eltérés.
A módszertanilag közelebb álló amerikai és európai maginfláció
Ezen az ábrán jellegében nem különbözik egymástól Amerika és Európa. Ezek az elméleti lakbérek Európában is felfele húznák az indexet, így innentől fogva két értelmezést is adhatunk az inflációs folyamatoknak. Az egyik szerint az infláció a kamu lakbérkomponens nélkül Amerikában sem magas, így nem kellene izmozni a kamatemeléssel. A másik értelmezésben, ha a módszertani megfontolásokból korábban is számos helyen használt lakbértétellel korrigálnánk az európai inflációt, máris nem látnánk deflációs veszélyt, így nem kellene izmozni a pénznyomtatással.
Hogy melyik nézőpont a helyes, azt mindenki maga döntse el.
Forrás: Bloomberg
