Ma hajnalban kiderült, hogy ez az Amerika más, mint amit megszoktunk. Ez csak részben köszönhető magának Donald Trumpnak, inkább arról van szó, hogy Barack Obama, aki kínosan ügyelt arra, hogy a geopolitikai konfliktushelyzetekből kimaradjon, már nem elnök. Trump pozíciója egyébként változófélben van, pl. legfőbb ideológiai háttéremberét, Steve Bannont is elmozdították nemzetbiztonsági tanácsi pozíciójából, így nem világos, hogy a csapásmérés eldöntésében mekkora szerepe is volt. (Ha jól tudom, most nem volt twitter.)
A rakétázás rövid háttere: 2013-ban az USA és Oroszország összehoztak egy elvi megállapodást arról, hogy az Asszad-rezsim vegyifegyver-arzenálját meg kell semmisíteni. Ez láthatóan nem történt meg, a szír kormány a napokban vélhetőleg szarin gázt használt civilek ellen. Ez Amerika szerint egy olyan vonal átlépése volt, amit — Obamával ellentétben — a Trump-kormány nem csak egy ejnye-bejnyével intézett el.
A szír helyzet egyébként elvileg sem egyszerű. A régió történelmét ismerve felvetődhet az a kérdés, hogy vajon lehet-e ott értelmes rendet elképzelni diktatórikus rendszer nélkül (az első világháború előtt a török birodalom nyomta el az itt lakókat), mert eddig a diktatúrák megdőlése csak szektás polgárháborút hozott. Az oroszok szerint nem, és ha nincs Asszad, nincs Égei-tengeri kikötő sem, így az ő álláspontjuk egyértelmű. Amerika eddig a konfliktusból nagyrészt kimaradt, de most valami miatt úgy érezték, le kell tenniük a névjegyüket, hogy náluk hol vannak a fontos körvonalak.
A rakéta-támadás azért fontos, mert Amerika és Oroszország egyértelműen két ellentétes oldalon áll. Még vigyáznak egymásra (az amerikaiak szóltak az oroszoknak, hogy álljanak kicsit arrébb, nehogy az ő fejükre essen valami), de a kettejük közti vonal láthatóan ott van. Törökország is kapott egy hívást, a külügyminiszter már jelezte is, hogy az ügyben NATO-szövetségesüket támogatják. A szarin-gázt nehéz védeni, nyilvánvaló, hogy Európa is megbékél az amerikai hit-and-destroy beavatkozással.
Mindebből világosan látszik, hogy Amerikától már nem az Obama-féle teszetoszaságot várhatjuk el. Az kérdés, hogy vajon Trump mennyire ura a helyzetnek, mennyire irányít ő, és mennyire az adminisztráció (az ügyben Mattis védelmi miniszter és a korábban még, nem teljesen jogosan, oroszbarátsággal is vádolt Rex Tillerson külügyminiszter), de a pilinszkázásnak vége. Szíriában nem csak Asszadot, de Putyint is meg szeretnék állítani. Tillerson kimondta, hogy a vegyi fegyverek jelenléte arra utal, hogy Oroszország vagy nem akarja kordában tartani szövetségesét, vagy képtelen rá.
Itt érünk el Magyarországhoz. Nagyon úgy fest, a legutóbbi hazai otrombaság nem magyar nemzeti érdekek mentén történt, sőt, az sem kizárt, hogy a magyar kormány már bizonyos döntések felett teljesen elvesztette a kontrollt, kényszer alatt cselekszik. Teszi mindezt úgy, hogy ez egyre nagyobb feszültséget kelt az ország és a nemzet legfontosabb katonai és politikai szövetségesével, amelyik újraindítja éveken át elhanyagolt védekező mechanizmusait. Az orosz fenyegetés csak Magyarországon és Szerbiában nem nemzetbiztonsági ügy, Lengyelország és Románia már egyre nagyobb parában van (komoly katonai együttműködés kialakításán is dolgoznak), a baltiakról nem is beszélve. A CEU körüli mizéria pont nem jön jól, és nem azért, mert Amerikának elvi problémája van egy egyetem bezárásával, hanem azért, mert pont a CEU-t akarja a kormány beszántani. Nem emiatt nő a feszültség, de „páratlan” taktikai érzékről tett tanúbizonyságot, hogy éppen most akarjuk a likvidálást lezavarni. A geopolitikai helyzet egyre feszültebb, a Balkántól Szíriáig, a Dél-kínai-tengertől Koreáig. A mai targeted killingnek több eszközzel lesz folytatása, és nem kizárt, hogy mi is kapunk, nem rakétát, de egy kisebb vagy nagyobb szurit.
