Újra felvetődött a „magyar euró” ötlete. Mi ennek az apropója?
Az EU pénzek körüli botrányok és az életképtelen projektekbe tömött halom pénz már önmagában is elgondolkodtató és nem tűnik teljesen légből kapottnak, hogy szigorítani szeretnék a pénzek elosztását, a hatékony felhasználást, növelni az önfinanszírozást vagy éppen feltételekhez kötni a hozzáférést.
Ráadásul a francia elnök, Emmanuel Macron győzelmével új lendületet vehet az EU megreformálása. Macronról köztudott, hogy EU párti, de egyértelműen az integráció elmélyítése mellett teszi le a voksát, akár kétsebességes Európa kialakítása révén is (aki kimarad, lemarad elven). Vélhetően várni kell a szeptemberi német választásokig, de Merkel győzelme esetén akár jelentős reformok sem elképzelhetetlenek. Bár a fiskális szigor továbbra is a németek vesszőparipája maradhat, más dolgokban flexibilisebbnek tűnnek. Ráadásul az európai gazdaság konjunkturális helyzetének a javulásával, a jobb szentimenttel nőtt az EU társadalmi támogatottsága is, ami lehetővé teheti a nagyobb reformokat, az integráció további elmélyítését és annak felgyorsulását.
Ennek kapcsán szó volt arról is (amit részben cáfoltak, de lehet mögötte szándék), hogy az év vége felé az euró bevezetését ösztönző lépések, illetve a kimaradók számára negatív ösztönzők láthatnak napvilágot, akik így perifériára sodródhatnak. Akár az új, 2020 utáni költségvetési ciklus EU pénzek elosztásával is ösztönözhetnek.
Magyarország hogyan áll az euróhoz?
Csatlakozáskor minden ország vállalta, hogy lehetőseihez képest törekszik az euró minél előbbi bevezetésére. Magyarországon ennek ellenére nincsen hivatalos céldátum a bevezetésre és a jelenlegi feltételek mellett a kormány finoman szólva sem rohan, ugyanakkor érdekes látni, hogy az Eurobarometer legfrissebb felmérése szerint a régiónkban Magyarországon az egyik leglelkesebb a lakosság az euró kapcsán.
Ha a szándék meglenne, tudnánk teljesíteni a feltételeket?
Jelenleg úgy néz ki, hogy igen, ráadásul most vélhetően lényegesen könnyebben, mint eddig valaha. Persze nem biztos, hogy ez mindig így is marad. Pár maastrichti kritérium teljesítése hosszabb távon sem tűnik nagyon nehéznek a szándék esetén (ilyen az árfolyamstabilitás, költségvetési hiány; bár az államadósságunk szintje magas, de az enyhítés révén, ami már csak a csökkenő adósságpályát írja, ez sem akkora akadály), ugyanakkor az inflációs és a hozamelőírás már nehezebbnek tűnik a jövőben. Az éves átlagos inflációnk nem lehet magasabb, mint a három legalacsonyabb mutatóval rendelkező EU-s ország infllációjának az átlaga. Ezt a nyersanyagárak globális mélyrepülésének és az alacsony importált inflációnak köszönhetően egy ideje teljesítjük, de idén már elég közel kerültünk a határértékhez. Ennél még kacifántosabb a hosszú lejáratú kamatfeltétel. Itt ugyanis a három legalacsonyabb inflációjú ország 10 éves állampapírhozamának az átlagánál maximum 2%-kal lehet magasabb a magyar 10 éves hozam, amit most éppen tudunk teljesíteni. Ez a mutató azonban rettentően volatilis és azt sem árt tudni, hogy a soha nem látott mélypontra süllyedt globális kötvényhozamok, a nagy jegybankok mennyiségi lazításai óriási segítséget jelentettek nekünk a kritérium teljesítésében, ám középtávon már nem biztos, hogy ennyire támogató lesz a nemzetközi környezet.
Ha a szándék meglenne, várhatóan mikor lehetne leghamarabb Magyarországon euró?
Kiindulva a szlovák példából és a szabályokból, nagyjából 2021 eleje lehetne a legkorábbi céldátum, leginkább az ERM II-höz való csatlakozási előírás miatt (2 évet kell az árfolyamrendszerben tölteni).
Mik a legfőbb félelmek, miért ódzkodunk a magyar eurótól?
Szakmai berkekben (bár ez inkább korábban volt téma), egyesek már a zóna tagság kritériumait is túlzónak tartják (tartották), mondván, hogy a felzárkózni kívánó országoknak olyan szigorú fiskális és monetáris politikára van szükségük a mérföldkövek eléréséhez, amelyek eltéríthetik a gazdaságukat az egyensúlyi, optimális pályáról. Ugyanakkor véleményem szerint az aktuálpolitika (jellemzően rövid távra koncentráló politikus vs. hosszú távú egyensúly) a feltörekvő országok többségében gyakran eltéríti a gazdaságot az egyensúlyi állapottól, így ennek a vitának a gyakorlati haszna kisebb, inkább elméleti vita. Ráadásul a válság után kialakult lassú növekedés, tartósan és rendszerszinten alacsony infláció, óriási jegybanki támogatás és alacsony kötvényhozamok olyan környezetet teremtettek Európában, hogy a csatlakozási kritériumok teljesítése most sokkal kevesebb erőfeszítést igényel, mint korábban.
Sokat hangoztatott érv az euró ellen, hogy – kissé eltúlozva – válságban az EU, nem megy sehová az integráció, túl nagy a bürokrácia stb., így érdemes kivárni a jövőt illetően.
Tény, hogy a 2000-es évek elején „menőnek” számított eurózóna tagnak lenni: több elemzés is kimutatta, hogy létezett egy prémium, amit ezen országok állampapírjaiért hajlandóak voltak kifizetni a befektetők (jobb hitelminősítés, alacsonyabb finanszírozási költségek). Aztán jött a globális válság, megugrott a zóna országainak az adóssága, tartósan alacsony szintre esett a növekedés Európában, nem keveset kellett beszélni a PIGS országokról, ezen belül is soha nem akart véget érni a görög szaga, majd az eurózóna adósságválsága azt jelentette, hogy ez a prémium javarészt eltűnt, az eurózóna reputációja csökkent.
Ilyen szempontból indokolt lehet a kivárás. A korábbiaknak megfelelően 2017 végére többet tudhatunk magáról az EU jövőjéről és főleg a zóna tagság előnyeiről, a kimaradás költségeiről. Egy (elméletben) visszafordíthatatlan folyamat, mint az euró bevezetése előtt ez a várakozási opció értékes lehet, amennyiben később is tudunk csatlakozni hasonló feltételekkel. Itt persze érdemes mérlegelni, hogy a lehetőség (meddig tudunk megfelelni a kritériumoknak) meddig lesz adott és mivel jár a kimaradás.
Szintén gyakran hangoztatott érv a közép-kelet európai országok esetében, hogy az önálló, független monetáris politika mennyire hasznos. Természetesen saját életünkben is nagy értéket képvisel számunkra a rugalmasság, vagy éppen befektetőként sem árt, ha nem csak magyar DKJ-ba, de esetleg külföldi részvényekbe is fektethetünk, hiszen adott esetben jól jöhet. Így van ez a monetáris politikával is: a régiós országoknak a válság idején különösen jól jött a flexibilitás, idővel lazítani tudtak a monetáris kondíciókon, gyengülni hagyhatták a saját fizetőeszközük nominális árfolyamát, mindez pedig tompítani tudta a válság okozta sokkot. Az is tény, hogy egy ország jobban tudja farigcsálni a monetáris politikáját a saját igényeinek megfelelően, mint ha azt 20 ország együttesére kell szabni: ami az egyiknek még nem elég stimulatív, az valahol már lakásboomot, túlzott hitelkiáramlást, egyensúlytalanságokat okozhat. Mindazonáltal az önállóság lehetőséget teremt olyan unorthodox dolgok megvalósítására is, ami hosszú távon nem feltétlen optimális…
Folyamatosan hangoztatott „félelem”, hogy erős forint árfolyam melletti eurócsatalkozás esetén akkora ütést kapna a versenyképességünk, hogy nem lenne egyszerű feltápászkodni. Nyilván ez egy létező probléma, ugyanakkor nem szabad elmenni amellett a tény mellett, hogy – már jó ideje – a magyar monetáris politika egyik sarokköve a forint gyengítése/gyengén tartása, amiben meglehetősen sikeres is volt a jegybank ha a nomináleffektív árfolyamunkra (a főbb kereskedelmi partnereink, inflációs hatásoktól nem megtisztított devizakosarával szembeni) vagy a fogyasztói és a termelői árindex alapú reáleffektív árfolyamra tekintünk. Másrészről azt sem szabad elfelejteni, hogy a relatíve olcsó forint nem old meg minden problémát (már csak az exportunk nagy importtartalma miatt sem), márpedig nálunk mintha túlzottan is erre támaszkodnánk, nem lenne B terv. A forint árfolyama megkockáztatható, hogy versenyképességi szempontból egy euró bevezetési árfolyamnak is megfelelhetne (pláne, ha ezt tudnánk is tartani egy tényleges 2-3 éves bevezetés során, hiszen a legtöbb eurózóna jelöltnél éppen ilyenkor erősödött sokat a deviza), sokkal inkább a strukturális reformokra, a piaci verseny fokozására és az állami megrendelésekkel felpumpált (versenytorzító) cégek elfelejtésén kellene gondolkodni…
Mit mutatnak a régiós tapasztalatok? Megéri euróra váltani?
Érdemes leszögezni, hogy az adott ország adottságai, egyensúlytalanságai, kereskedelmi partnerei, vagy éppen az, hogy mit kell tenni a maastrichti kritériumok teljesítéséhez, illetve a politikai megfontolásai alapján lehetnek lényeges különbségek az euró bevezetésének hasznában/költségében. A számunkra leginkább releváns összehasonlítási lehetőségeket a szlovák és a balti államok példái szolgáltathatják.
Szlovákia esetében szinte minden elemzés azzal kezdődik, hogy ők még időben csatlakoztak, hiszen a korábban említett prémium még „járt” az eurózóna tagságért. Ez igaz, ugyanakkor annyival árnyalnám a képet, hogy épp a globális válság előtt, 2009-ben mégsem volt teljesen optimális csatlakozni: a korona elég sokat erősödött a lecseréléséig, amit a válság során már nem igazán tudtak korrigálni, hiszen már euró volt. Többnyire egyetértés van abban, hogy ha 2009 környékén még rendelkezik Szlovákia a monetáris függetlenségével és leértékelheti a saját devizáját, akkor a válság kisebb recessziót okozott volna a szomszédunknál. Ennek ellenére a szlovákok igen is jól jöttek ki az eurózóna tagságból: az OECD 2016-os (Five years in a ballon) anyagában azt becsülték, hogy az euró bevezetésének hatására 2006-2011 között hozzávetőlegesen 10%-kal nőtt az egy főre eső reál GDP. Érdekes, hogy ennek a nagy része már a tényleges eurózóna tagság előtt realizálódott (amint a piac már „belehitt” az euró sztoriba) és egyébként (átmenetileg) 2%-kal jöhettek volna ki jobban a 2009-es válságból, ha lett volna még saját devizájuk. Ez azért mindenképpen egy sikertörténet.
De a később csatlakozó Baltikum (Észtország 2011, Lettország 2014, Litvánia 2015) is tudott az euróból profitálni. Véleményem szerint már a kitűzött cél, vagyis az euró bevezetésének az elhatározása sokat segítette ezeket az országokat (mint ahogy a szlovákoknál is ez volt a helyzet). A felkészülés során végrehajtott strukturális reformok, prudens gazdaságpolitika, a belső és külső egyensúlytalanságok leküzdése (csökkent az infláció, a folyó fizetési mérleg hiánya és a deficit is) önmagában rengeteget jelentettek. Vitatottabb kérdés, hogy az euróval megszűnő tranzakciós költségek, eltűnő árfolyamkockázat a főbb kereskedelmi partnerekkel mennyire tudták például segíteni a Baltikum növekedését. Mindazonáltal a piaci szereplők értékelték a kiszámíthatóbb gazdaságpolitikát, a javuló bizalmi indexeket, szükség esetén az EKB rendelkezésre állását a balti államok mögött, ami végül a hitelminősítés javulásához és a finanszírozási költségek csökkenéséhez vezetett.
Nem szabad azonban elmenni amellett a tény mellett, hogy a Baltikumnak részben más volt ez a döntés, mint mondjuk nekünk lenne, mivel már az euró bevezetése előtt is kötötték a devizájukat a közös fizetőeszközhöz, így az önálló monetáris politikáról részben már előtte is lemondtak, vagyis kisebb volt az átmenet „költsége”, kisebb volt a változás. Nem beszélve arról, hogy ott (geo)politikai vonatkozása is volt az euró bevezetésnek: Oroszország közelsége (és később az oroszok elleni szankciók miatt, ami az ő gazdaságaikra is kihatott a kereskedelmi kapcsolatokon keresztül) logikus lépés/egyben erős szándék volt az EU-val való integráció elmélyítése, az Oroszországtól való távolodás.
Konklúzió?
Igaz, hogy az eurózóna tagságért járó prémium csökkent az adósságválságot követően, ugyanakkor érdemes ránézni az eurózóna tagországok kötvényhozamaira és a miénkre. Önerőből is sokat közeledtünk, de ebben segített egy nagyon támogató nemzetközi környezet is, ami nem fog örökké fennállni. Másrészről, ha már egy picit is optimisták vagyunk, akkor egy leendő Macron-Merkel vezetés mellett messze nem tartom elképzelhetetlennek, hogy lesznek időben végrehajtott, lényegi reformok, javulhat az EU reputációja és újra többet érhet az a prémium.
Ráadásul egy közel 70%-os GDP arányos államadóssággal rendelkező ország esetén nem utolsó kérdés a finanszírozási költség. Vitatottabb kérdés, hogy az euró bevezetése mennyiben segítheti a gazdasági növekedést, ugyanakkor láttunk sikertörténeteket a régióból. Igaz, hogy az eurózónához való csatlakozás egy válság esetén kedvezőtlenül csökkentheti a mozgásterünket, ugyanakkor egy nem túl kiszámítható gazdaságpolitikával rendelkező ország esetén az unorthodox politikák háttérbe szorítása nem biztos, hogy hátrányos. Az eurót követő jogharmonizáció, best practicek kötelező alkalmazása, EKB biztonsági hálója magunk mögött és önmagában az odáig vezető út (meghatározott céllal, prudens gazdaságpolitikával) nem lenne rossz. Ráadásul az év vége felé közeledve könnyen elképzelhető, hogy úgy változik a feltételrendszer, ami gazdaságilag még vonzóbbá teheti az euró magyarországi bevezetését, míg a kimaradás komoly következményekkel járhat.
Apró betűs rész: a fenti írás nem minősül befektetési ajánlásnak, értelemszerűen nem fedheti le az összes forgatókönyvet, egyszerűen csak a szerző saját, jelen információk alapján kialakított pillanatnyi véleményét tükrözi. Mindez a bejövő információk függvényében drasztikusan változhat.
Amennyiben tetszett a bejegyzés és az elsők között szeretnél értesülni új blogbejegyzéseinkről, oszd meg és lájkolj minket a Facebook-on!
