A nyomtatásban megjelenő Total Return magazin októberi számában beszélgettem Donald Trumpról és hozzá kapcsolódó jelenségekről Kolozsi Gáborral.
Éles szóváltásból „sárdobálássá” fajult az amerikai elnökjelöltek legutóbbi, második televíziós vitája. Donald Trump most kénytelen magyarázkodni egy jóval korábbi, nőket becsmérlő megjegyzése miatt. Másként több emblematikus republikánus is kihátrálna mögüle. Van még esélye a megosztó személyiségű „outsider” politikusnak?
Kollégáink többsége inkább Hillary Clinton győzelmére fogadna, ugyanakkor a helyzet Trump nem konvencionális kampánya miatt napról napra változik, így nehéz megjósolni a kimenetet, lévén mindkét jelölt elutasítási aránya igen magas. Valószínűleg az a jelölt nyer, akit kevésbé utálnaks zavazók. Én minden „egyértelmű” jel ellenére nem merek jóslásokba bocsátkozni, mivel ez egy rendkívüli választás, ahol a hagyományos csataterek, például a jelöltek tévévitája, talán nem is annyira fontos, mint megszoktuk. Nem csak a jelöltek személye, hanem a választás mögötti társadalmi-gazdaságifolyamatok miatt is.
Mi vezethetett oda, hogy egy „politikán kívüli” és finoman szólva is szabad szájú személyiség — akinek megnyilvánulásai alapján nincs kiforrott koncepciója — komoly eséllyel pályázhat a világ első számú hatalmának vezetésére?
Amerika és az egész fejlett nyugat jelentős technológiai és gazdasági változáson ment keresztül az elmúlt huszonöt évben, ami igen komoly társadalmi következményekkel is járt. A kilencvenes évek kiszervezési trendje több hullámban vitte el onnan főként az ipari jellegű termelő tevékenységeket a feltörekvő országokba. De emellett a technológia változása, az automatizálás,a robotika, a „smart industry” a korábbiakhoz képest kevesebb élőmunka igénybe vételével termel. Az USA-ban például az elmúlt másfél évtizedben a privátszektor kibocsátása úgy nőtt közel negyven százalékkal, hogy közben a munkaerő-ráfordítás lényegében ott tart, mint az ezredforduló évében. A többlettermeléshez egyszerűen nem kell több ember. Ez szükségtelenné tette a különféle ipari szakmákhoz értő– alacsonyan vagy közepesen képzett –munkaerőt, amely korábban egy széles középosztály alsó rétegét képviselte. Ők most egyre inkább a nincstelen, reményvesztett tömegekhez tartozónak érzik magukat. Ezek között igen nagyarányban vannak a fehér, kereszténycsaládok, akik semmilyen „affirmative action” kedvezményezettjének nem tekinthetők. Ezért különösen fogékonyak az olyan egyszerű politikai üzenetekre, amelyeket a másik oldal szimplarasszistázással intéz el. Ezzel párhuzamosan ismét megjelenik — Európában is — a nemzet, mint elsődleges kohéziós erő a nációk feletti szövetségekkel szemben, és ezt a trendet igyekeznek meglovagolni az új politikai szereplők. És persze elmúlt ötven év során kialakult politikai elit szklerózisát sem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem csoda tehát, hogy ha valaki pusztán „mást”mond, mint amit megszoktunk, máris figyelmet kap.
Milyen változás várható az amerikai gazdaság- és külpolitikában, ha az Orbán Viktor által is favorizált Trump,illetve ha a liberálisabb irányvonalat képviselő Clinton nyer?
Az Egyesült Államokat igen erős intézményi stabilitás jellemzi, ami az elnök politikai ambícióit mindig ki tudja egyensúlyozni, de bizonyos eltérések már most észrevehetők. Hillary Clinton várhatóan egy tevékeny, határozott, sokszor agresszív külpolitikára készül, szemben például a nemzetközi konfliktusokból kimaradni akaró – már-már hanyagságig semleges – Barack Obamával. Donald Trumpról ebben a tekintetben nem sokat tudni, oroszbarátsága mindenestre szokatlan elnökjelöltté teszi őt. Az tényleg nem látható előre, milyen szerepet szán az USA-nak a nemzetközi nagypolitikában. Nehéz elképzelni olyan jelöltet, akit Obamához képest is kevésbé érdekel a nagyvilág, de persze ez sincs kizárva.
Mennyire amerikai problémáról van szó? A Brexit, az olasz populizmus (Beppe Grillo mozgalma, az Öt Csillag) vagy a francia szélsőjobb előretörése mögött sokak szerint hasonló társadalmi erők munkálnak.
Az amerikai folyamatok máshol is jelen vannak, elég csak a Brexitre gondolni, amit nem kis részben a tengerentúlihoz hasonló folyamatok befolyásoltak. A kilépés mellett szavazók felül voltak reprezentálva az olyan régiókban, ahol a termeléskiszervezése, illetve az automatizálás miatt jelentősen visszaesett az ipari foglalkoztatottság, vagy ahol sok vendégmunkás vette el a helyi lakosságkenyerét. Nem véletlen, hogy az új kormánylistázni akarja a külföldi dolgozókat, és csak időkérdése, mikor szabnak meg kvótákat a nem britállampolgárok foglalkoztatására. Az Egyesült Királysága szemünk előtt lép ki az Európai Gazdasági Térségből, és áll át egy rég nem látott protekcionista stratégiára. Ennek a tovagyűrűző hatásait megjósolni sem lehet.
Az említettek fényében fölmerül, vajon elkerülhető-e egyáltalán a hatalmi elitek lecserélődése? Nem vezetnek-e a fentebb vázolt folyamatok akár a közös Európa felbomlásához?
A hatalmi elitek mindenképpen átalakuló-félben vannak,és ez csak az egyik folyamat az Unión belül. A másik az, hogy Európa olyan komplexproblémákkal szembesül,amelyet a 28 tagú közösségképtelen közösen kezelni a megfelelő időben és kellőhatékonysággal. A válságkezelés és a problémamegoldás így szükségszerűen nemzeti szintre delegálódik, ahol határozott elképzelésekkel rendelkező alkalmi szövetségek állnak szemben a magatehetetlen és határozatlan többségi akarattal szemben. Az Unió egyre lazább politikai szövetséggé válik, és ha ez a folyamat így marad, akkor előbb-utóbb de facto puszta szabadkereskedelmi övezetté vedlik vissza. Ez persze hosszúfolyamat, de olyan változásokat is hozhat, amelyekről most még elképzeléseink sem lehetnek.
