A görög válság, most meg a kínai kavarás a devizával elterelte a figyelmünket az európai inflációról, amivel kapcsolatban szűk egy éve még attól féltünk, hogy negatív spirálba csúszhatnak az árak. Most már nem tűnik ez annyira nagy veszélynek, sőt.
Előrebocsátanám, hogy nem inflációs veszélyekről akarok mennydörögni, mindössze arról, hogy a pillanatnyi inflációs mutatók nem az árak csökkenéséről, hanem emelkedéséről, sőt, az árváltozások begyorsulásáról tanúskodnak. (Az analízisben kicsit otthonosabbaknak azt is mondhatnám, nemhogy az árszint első deriváltja, azaz az infláció nem negatív, de a második derivált, azaz az inflációs ráta változása is pozitív tartományban van.)
Hogy az árszintet érő külső, ún. exogén hatások ne zavarjanak be, az élelmiszer- és energiaárak első körös hatását nem tartalmazó maginflációt vettem. Ebből is kétféle van, több ország esetében számol ilyet a nemzeti statisztikai hivatal, és van rá Eurostat-adat is, míg máshol, jelen esetben Németországban és Hollandiában csak eurostatos változat áll rendelkezésre. Ez utóbbi késésben van a nemzeti statisztikához képest.
Néhány jelentősebb európai ország maginflációja
A helyzet nem drámai, de a maginflációs ráták összesen inkább felfele mennek, mint lefele. Leglátványosabb a változás Spanyolországban és Franciaországban, ahol tavaly még negatív volt az index, most meg szépen emelkedik.
Komoly metodikai különbségek vannak az amerikai és az európai maginflációs mutatók között, de azt érdemes megjegyezni, hogy a saját mértéke szerint Amerikában tavaly nem volt is igazán deflációs veszély.
Amerikai maginfláció
Az ábra kicsit hosszabb periódust ölel fel, mint a fenti (ott lerövidítettem az időszakot, mert túl zajos volt a tízéves grafikonon a sok ország együtt, és nem látszott a 2015-ös leheletnyi változás), és annyit mutat, hogy évek óta az 1,5-2,0% közötti sávban oldalaz az élelmiszereken és az energián felüli árak változása. Viszont nem kizárt, hogy ebben nemsokára lesz változás. Az történt ugyanis, hogy tavaly az év elején a tízéves középértékhez képest magasabb havi árindexek léptek be az éves indexbe, a második félévben pedig alacsonyabbak. (Minden hónapra megnéztem, hogy 2005. és 2014. között az adott havi hó/hó típusú maginflációs indexeknek mi volt a mediánja, és minden havi adatból kivont az arra vonatkozó középértéket. Az árindex elvileg szezonálisan igazított, ezért ez az eltérés azt mutatja, milyen trendszerű, vagy éppen véletlenszerű hatások alakították az éves indexet. Látható például, hogy a 2010-es évben, amikor Bernanke a QE2-t beindította, végig a szokásosnál alacsonyabb volt havi árváltozások üteme, nem csoda, hogy mindenki elkezdett pánikolni.)
Hó/hó maginflációs indexek eltérése az adott havi adatok mediánjához képest
Ha a szezonális igazítás tényleg kóser, akkor az is elég, hogy a tavaly őszi negatív meglepetés helyett csak átlagos hó/hó árindexek legyenek ahhoz, hogy a maginfláció felszökjön akár jóval 2% fölé is. A hét elején volt egy interjú Stanley Fischerrel, aki arról számolt be, hogy a munkaerőpiac miatt akár emelhetne is a Fed kamatot, de az infláció túl alacsony. Ha viszont a havi indexek visszatérnének a normális kerékvágásba, akkor erről már nem lehetne beszélni. A Fed persze nyilván többet tud az inflációról, mint mi, de az látszik, hogy egészen kis változás is elegendő lenne ahhoz, hogy nem kelljen végre a deflációtól félnie senkinek.
Amúgy még májusban írtam arról, hogy hasonló folyamat figyelhető meg nálunk is. Itt sincs dráma, de defláció sem.
Forrás: Bloomberg, Aegon
