Nem fáj, csak másképp jó. (A Terep Százas jelmondata 2008-ban.)
A pünkösdi hétvégén rendezték a Salomon Ultra-Trail®Hungary versenyt a Pilis ösvényein és erdőgazdasági útjain, két távon. A hosszabbik, 111 km-es futásban 4083 m szintemelkedés volt, a rövidebb, 53 km-es változaton pedig 1500 méter. A versenyt nehezítette, hogy az előtte való napokban sok eső esett, ezért helyenként nagy volt a sár, bár ez inkább az éjfélkor induló százasok útvonalán okozott igazán nagy gondot.
Andrással a rövidebb távon indultunk, ahol ő 6:53-as idővel 49. lett, én pedig a szintidőbe éppen beférve a 126. A versenyt 197-en teljesítették, de a pálya nehézségét mutatta, hogy a célba érkezők több mint negyede a szintidőn kívül ért csak be. Ebben a formában ez volt az első ilyen rendezvény, gyakorlatilag az évek óta rendezett Terep Százas, Terep Ötvenes versenyek idei változataként került lebonyolításra. A versenyek UTMB-pontszerző események voltak, de a legtöbben nem azért mentünk, hogy a pontjainkat gyarapítsuk.
Remekül szervezett verseny volt Szentendre belvárosából indított rajttal, ami egyben a befutó területe is volt. A pályán több helyen volt gazdag frissítő, és remekül ki volt jelezve az útvonal, igaz, sokunkkal előfordult, hogy egy-egy letérőt a saját hibánkból mégis eltévesztetünk.
Ezek az igazán hosszú távú versenyek számunkra sokban emlékeztetnek a saját szakmánkra. Mindenkinek meg kell találnia, hogy neki milyen stílusú versenyzés fekszik, és hogy milyen technikákkal tudja elérni az általa kitűzött cél. Bár vannak általános elvek, egyetlen módszer sem fekszik mindenkinek.
Én például a mindennapokhoz hasonlóan igen keveset eszem a verseny reggelén (hajnalán), és igyekszem inkább közben táplálni magam. Sokan a verseny közben csak zselét meg hasonló űrhajóskajákat fogyasztanak, de nekem valami szilárdra is szükségem van, és azt is észre vettem az évek során, hogy nagyon fegyelmezetten kell innom, mert nagyon könnyen túl sok lesz a folyadék és a végén már lejtőn lefele sem tudok futni. Végig pulzuskontrollal futok, amit az első 35-40 kilométeren nagyon szigorúan is veszek. És mint ahogy a piacokon, itt is beüthet mindig olyan dolog, amivel nem tudunk mit kezdeni: hirtelen rossz idő, a legnagyobb odafigyelés ellenére eléhezés, rosszullét, vagy éppen egy rossz lépés (a szó szoros értelmében), vagy szimpla fáradság. Egoval az ember nem megy semmire, ha nagyon elszáll, pont saját magát fogja a szervezete visszahúzni a földre. És ami a legfontosabb: minden eredménynek örülünk, cél, hogy ne csak teljesítsük, de élvezzük is, amit csinálunk.
A terepfutások hangulatát meghatározza a közösségi élmény, ahol minden futó szurkol mindenkinek, egymás eredményeinek örülünk, és a szuperemberek teljesítményét felmutató 100-as teljesítő is bíztatja a lemaradó ötvenes sporttársát. Ezért járunk ide, úgy érezzük, otthon vagyunk. És tényleg nem fáj, csak másképp jó.
A képek forrása a terepfutás facebook oldala. Köszi a fotósoknak!
